Kereszténynek tartom magam.

A gyermekeim keresztelőjekor részesülhettem a keresztény hagyományok nyújtotta áldással, ami az új anyákat köszönti újra a közösségben.
Ismeritek?
Hallottatok róla?
Nektek volt?

Nem követem pontosan sem a magyar, sem más kultúra hagyományait.

A nagymamám 80 éves elmúlt. A napokban többször kérdeztem őt a szülés körüli dolgokról.

Az édesanyja az első világháború utáni nincstelenségben szülte meg első gyermekét – nagymamámat (még pelenka sem volt sokszor), és bár otthon szült bábával, a támogatás hiánya sokat követelt tőle, ami majdnem az életébe került.

A nagymamán a második világháború utáni nincstelenségben szülte meg első gyermekét – édesanyámat (hasonló tapasztalattal: sorban állt a boltban anyagért, hogy pelenkát tudjon varrni, és vagy kapott vagy nem), és számára a kórház szintén a biztonságot, a segítséget és támogatást jelentette.

Szóval nem igazán követtek semmilyen hagyományt, csak próbáltak túlélni.

A dédnagymamám ezt mesélte a lányának a születéséről. A nagymamám ezt mesélte a lányának a születéséről. Az édesanyám nekem már nem igazán mesélt aztán a születésemről.

Nekem mégis szükségem van az ünnepekre, rituálékra, ‘szent’ időre, hogy megtörjem ezt a női-családi vonalat, úgyhogy csináltam magamnak. És ezt adom oda a nőknek, Nektek.

Hellinger szerint

„Egy család fekete bárányai valójában a családfájuk felszabadítói…”

Sok év alatt tanultam és találkoztam magyar, tradicionális kínai, tibeti, mexikói, indiai, sámáni és az egész világon elterjedt technikákkal magyar tanítók által.

Aztán mélyen kutatni kezdtem magamban, a szívemben, a lelkemben, a „kezemben”. Végül gyermekágy ideje alatt Stadelmann olajokat használok haskenéshez, malajziai bengkung haskötést, mexikói rebozo kendős technikákat a csípő és derék visszarendeződésére, intim gőzölést és fürdőt gyógynövényekkel.

Életre hívtam a saját szülésre/útra bocsátó szertartásomat/ünnepemet és a szülés utáni záró/lezáró szertartásomat/ünnepemet.

Istennő áldjon mindannyiunkat.

4 és fél évvel ezelőtt születtem anyává (2018).

Visszatekintve úgy látom, mintha ezekben az években a szülésem, szüléseim lettek volna a nap az életemben, mint valami origo, vagy mozgatórugó, és minden más bolygókként keringtek volna körülöttük, magamat is beleértve.

Úgy érzem, megadtam a szüléseimnek, amit megkívántak. 

Elfogadtam tőlük, amit adni szándékoztak, magamévá engedtem őket.

Megdolgoztam magamban őket, ahogy csak tudtam. Megérte. Azok pedig az élet rendje szerint visszaadták nekem, én pedig már megerősödve visszafogadtam az életemet. A szüléseim pedig elfoglalták helyüket a többi bolygó között, ami az univerzumomat alkotja. Az életemnek újra, soha addig nem tapasztalt, de nagyon is megérdemelt módján kerültem a középpontjába.

Nem múltak el fontosnak, meghatározónak, jelentősnek lenni a szüléseim. Megtanították, amire szükségem volt, és ettől még mit sem veszítettek erejükből.

Szeretetben, figyelemben, női körben megpecsételtük, megünnepeltük ezt az állomást is. 

Készültünk rá, beszéltünk róla, én izgatott is voltam.

Szép volt, megerősítő, vicces, kényeztető, áldást adó, őszinte, erőt sugárzó, hétköznapi, ünnep.

Hálás vagyok.

Dúlaként megtisztelő a bizalom,

amikor más anyáknak adhatom ajándékba, hogy szülésükre bocsássa őket egy csokor támogató nőtársuk. Ezúttal én kaptam meg ezt a csodát, a harmadik várandósságommal. Beavatódtam – ez volt az első számomra.

A vírus harmadik, számunkra legnehezebb hulláma közepén (2021), ami a hátránya volt az az előnye is lett egyben.

Fájó volt a személyes találkozás hiánya, szinte fizikálisan éreztem, mennyire nehéz, hogy nem ölelhetem magamhoz őket. Cserébe az ország számtalan pontjáról jöhetett össze az életemben fontos és meghatározó szerepet kapó (akár tudta ezt, akár nem) nő és anya. Leírhatatlan élmény volt együtt látni őket, ahogy megelevenednek szavak és érzések szintjén is a hozzájuk fűződő emlékek, a szálak, amik

összekötnek bennünket egyenként, és aztán egybefonódnak a többiekével.

“…hallgatott arra a belső hangra, amely azt mondta neki, hogy az emberek nem egyszer s mindenkorra születnek meg azon a napon, amikor az anyjuk világra hozza őket, hanem az élet újra és újra rákényszeríti őket, hogy megszüljék magukat.” (Gabriel García Márquez)

Nőként ez különösen igaz ránk, amikor a világ egyik legnagyobb csodája történik meg velünk, és kívül-belül átalakulunk, hogy alkalmassá tegyük önmagunkat és a környezetünket a gyermekünk megszületésére.

Azonban ez is olyan mint az élet: néha könnyű, magától értetődő, természetes és ösztönös, máskor pedig nehéz, kétségekkel teli, erőt próbáló, támogatást igénylő. És ezek számtalan kombinációja is lehet váltakozva és egyszerre. Ami biztos, hogy más nők (nem csak anyák) támogatásával könnyebb. Az is, ha

megoszthatom az örömeimet, és az is, ha elsírhatom a félelmeimet.

Mindannyiunknak jár és megérdemeljük ezt az útravalót. És szavakkal alig tudom elmondani, mennyire hálás vagyok, hogy én is megkaphattam. Sokmindent éltem meg ezalatt a várandósság alatt, ez volt eddig a legkacifántosabb áldott-áldatlan állapotaim közül, de határozottan állítom, hogy a végefelé, amikor a legnehezebb volt az utolsó napokban a várakozás, akkor kaptam a legnagyobb ajándékot tőlük. Egyenként is kölcsönös szeretet és tisztelet fűz hozzájuk, de

ahogy összeadódhatott és megsokszorozódhatott, az számomra is olyan erőt adott,

amiről nem is álmodtam. Mintha az erőtlenné váló két saját karom helyére ezernyi másik nőtt volna hirtelen, ami segít megkapaszkodni, megtámaszkodni, felállni, és továbbmenni.

Amikor azt hittem, már elfogytam, akkor megtartottak, megmerítkezhettem bennük, adtak egy darabot önmagukból, amiből újra összerakhattam magam.

És általuk más is, több is lettem. Engedték, hogy láthassam magam az ő szemükön és szívükön keresztül, én pedig engedtem, hogy ezek a megerősítések otthonra leljenek bennem.

Csoda volt egy időben és egy térben látni (még ha online is), hogy az a megannyi Bogi, akit és ahogy ők ismernek és él bennük, hogyan gyúródik össze és formálódik eggyé, ölt újra alakot. Hogy amikor azt éreztem, már szétforgácsolódtam egyszerre többgyermekes anya, várandós, feleség, nő stb lenni, 

akkor együtt körbeöleltek,

és adtak nekem időt és odaadták önmagukat, hogy egy picit mindegyikükre támaszkodhassak. És lehettem én is önmagam. Ennél nagyobb ajándék számomra nincs a világon.

Bár a szülésemre készülve jöttünk össze, de egy életen át elkísér ez az élmény.

Hogy nem vagyok egyedül. Én vagyok várandós ezzel a gyermekkel, én szülöm a világra, és én leszek az anyja, 

de nem vagyok egyedül.

Nem csak azért, mert megannyi nő szült már a világon, lett anyává és nevelte fel gyermekét előttem is és velem egyidőben is, akikkel újra közösséget vállalok most téren és időn át is. Ezek a csodanők bizonyosságát adták ennek – a maguk módján, egyszerűen és tisztán, szavakkal, és kézzel foghatóan is. Ezeket a szavakat bármikor hallhatom magamban újra, az ajándékaikat (ne gondoljon senki óriási dolgokra) bármikor láthatom, kézbe vehetem, és fogódzkodhatom bennük újra és újra, amíg csak élek.

Köszönetet szeretnék mondani, amiért én is megkaphattam mindezt.

Rábíztam magam a férjem, a bábám és ennek a női körnek a csodás, együttes gondoskodására. Most pedig eljött az idő, hogy az Isten/nő kezébe helyezzem mindezt, hogy ő is megformázhassa a maga remekművét belőle.