Bábával szültem

 

​Figyelem! Minden ízében személyes és szubjektív írás.

Írtam: 2018 májusa

 

Csütörtöki nap volt. Lustán indult a reggel. Délelőtt hajókáztunk a Dunán. Ebédeltünk egy nagyon finomat. Majd apa a hátára vette a nagyot és a drága már aludt is. Elindultunk a Margit szigetre, de már nagyon sokszor kellett megállni, inkább visszafordultunk. Gondoltam a meleg miatt, hirtelen jött a közel 30 fok. A fiúk elmentek a játszótérre, én pedig aludtam. Alig ültem be a kádba egy finom, illóolajos fürdőre, megjöttek a többiek és a fiam beszállt mellém: locsolgatott, öntözött. Az este eseménytelen volt, hamar elaludt a nagyfiú. Még írtam a bábámnak a napunkról, ő pedig azt válaszolta, hogy akkor korán lefekszik. Én csak mosolyogtam, mert még semmit sem éreztem. Beszélgettünk a férjemmel és barátnőmmel, amikor fél 10-kor jött egy összehúzódás. Nem szóltam semmit, de mindenkinek feltűnt. 20 percenként jöttek sorban onnantól. Fél 12-kor már 10 percesek voltak, aztán hirtelen 5. Hívtam a bábám és a dúlám, majd irány a zuhany. Fél óra múlva a helyzet ugyanez, de még maradni akartam barátnőmnél. Jó volt egyedül. Fájt, de minden így volt jó. Aztán megint sűrűbben jöttek, 3-4 perc és egyre hangosabb is lettem. Még el tudtam küldeni pár üzenetet, akinek szerettem volna, de csak annyira futotta ‘szülünk’.

 

Aztán jött a remegés és a villanás, most vagy soha. Azonnal keltettem a férjem, hogy indulunk, és hívtam a bábát is. Már csak szavakat böfögtem ki férjemnek, hogy mi kell. Barátnőm is felkelt, ő is segített, jól esett a női jelenlét, támasz, hang, kéz. Amúgy a kocsiban volt a legrosszabb.

 

2:45 körül érkeztünk meg A Lakásba. Én már nem beszéltem, csak fájtam és max bólogattam vagy ráztam a fejem. Befeküdtem a kádba. Érzékeltem mindent magam körül, de mégsem. Ott is voltam és mégis valahol máshol. Megszűnt a tér és az idő. Csak az összehúzódások voltak és a jótékony szünetek. Hol fáztam, hol melegem volt. Itt még mellettem volt a fiam. Nehezen viselte, sírt a kontrakciók alatt. Az egyik kedvenc pillanatom mégis az, hogy összedugjuk a fejünket, megölelem és mélyen beszívom az illatát. Ennél jobban semmi sem emlékeztethetett volna rá, hogy miért vagyok ott és miért csinálom. Talán ebben a pillanatban volt benne, amit utólag a bábám mondott, hogy most újra megszültem őt is. Egyedül a fiammal volt erőm kommunikálni, hogy tudja, minden rendben van. Egyáltalán nem zavart, nem zökkentett ki. Aztán a férjem elvitte aludni.

 

Aztán már nem volt jó. Négykézláb voltam a kádban, tovább nem jutottam. A sorrendre nem emlékszem, de zokogtam, hogy nagyon fáj, kb 2 összehúzódás idejéig, aztán hánytam kicsivel többet (a bábám keze a homlokomon gyógyír volt minden fájdalmamra), aztán káromkodtam, hogy hogy a fenébe tud még mindig egyre jobban fájni, és mindeközben egyre hangosabb voltam. Egy pillanatnyi szünetben még hallottam, ahogy a férjem mesét olvas a fiúnknak.

 

És elkezdett valami változni. Más kezdett lenni. Kimentem a nappaliba, négykézláb bírtam csak elviselni. Egész idő alatt kapaszkodnom kellett valamibe, egy fotel lába volt kéznél. Ha az életem múlik rajta, sem engedem el, ez egy igazán vicces része a szülésnek.

 

Kitolásba értünk. Bár a nyomakodási szak jobban tetszik, mert én semmit sem csináltam, de éreztem minden millimétert. A gátamnál megtorpantam. Olyan éles volt a fájdalom, azt éreztem, nem bírom, nem akarom ezt a fájdalmat. De aztán meg is adtam magam, sodort tovább. Fogalmam sincs, hány összehúzódás volt, eszem ágában sem volt számolni. Ment a csiki-csuki. Ki és vissza, kijebb és vissza. Szakadt rólam a víz, üvöltöttem, mint a sakál, fogalmam sincs, ki volt körülöttem, a bábám kezét éreztem csak a gátamon, de a szavait már nem értettem, a dúlám törölte a homlokom. (Elképesztően, utólag zavarba ejtően hangos voltam, hogy tudta ezt átaludni a fiam???) Fogalmam sincs, mit csináltam, csak azt tudom, hogy nem volt 2 egyforma kontrakció.

 

Majd egyszer csak megtörtént. Felejthetetlen a pillanat, ahogy a gátamon átgördül a feje és már csusszan is ki a teste. Én meg ott állok négykézláb megrendülve és hitetlenül, hogy tényleg vége?

 

Aztán csak sírni tudok örömömben, hogy megcsináltuk, együtt, azokkal az emberekkel, olyan körülmények között, akikre ott és akkor vágytam és szükségem volt, a gyermekemmel és mindenkivel csapatként, és kézbe vehetem a Őt. Valahol itt tértem vissza én. A bábám mondta, hogy a nyakán volt a zsinór egyszer, ezért volt ilyen a kitolás. Aztán megpróbáltam megnézni, ki érkezett közénk, fiú vagy lány, de nem tudtam. A férjem se tudta, úgyhogy a bába segített kukucskálni, de nem mondta meg, csak segített, hogy mi megnézhessük. Imádom ezekért az apró figyelmességekért.

 

A lepény egy óra múlva született meg reggel 6 óra körül. Lepény kilökő reflexről még sosem hallottam, de megtörtént, azóta is csodálkozom azon a tolófájáson. A semmiből jött, egy pillanat volt, és a lepény konkrétan kirepült, ezt bárki tanusíthatja, aki ott volt.

 

A köldökzsinórt piros, horgolt fonallal kötöttük el, aztán elégettük, így választottuk el a lepénytől. A zsinór már fehér volt ekkor. Volt szaga, de nekem nem volt kellemetlen (a többiek kicsit talán kevésbé tolerálták).

 

Az egész szülésre jellemző volt, hogy tudatosan fogalmam sincs, mit csináltam. Teljesen eluraltak talán az ösztönök, és mindenben ez a más fajta erő vezetett. Mikor és kit hívjak, mi kell és mi nem, mikor induljunk, mit tegyek és mit nem, mások mit tegyenek és mit ne. Még annak sem voltam tudatosan ura, hogyan vegyem a levegőt az összehúzódások alatt. Kitolás alatt se tudtam, mit kell csinálni, de valami mégis segített: most hosszan fújjam ki a levegőt, aztán aprókat és rövideket; egy szussz van a kontrakcióban vagy több is. Egyszer sem mondta meg senki sem a találkozástól a búcsúzásig, hogy mit csináljak és mikor. Csendes biztatást kaptam és rengeteg megerősítést, hogy jól csinálom.

 

Egyetlen vizsgálat sem esett rajtam, soha senkinek nem volt fontos, hány centinél tartunk, nem számított az idő. Egyedül a baba szívhangját ellenőrizte a bába. Megnyugtató volt hallani, hogy tökéletes. Mondjuk a kitolás alatt kb kontrakciónként máshol találta meg, amit kórházi körülmények között el se tudok képzelni, hogy egyáltalán lett volna türelmük keresgélni, és hagytak volna időt, vagy épp nem tolnak azonnal a műtőbe.

 

Egy aprócska sérülés sem esett a gátamon, a korábbi metszés hege azonban egy héttel később is fájdalmas. Felfedeztem, hogy az orvos iránti dühöm az elmúlt évek során egyáltalán nem csillapodott.

 

Egy héttel később még mindig alig fogom fel. Úgy ment át rajtam a szülés, mint forró kés a vajon. Tegnap még azt mondtam volna, hogy nem is velem történt. Túlságosan egyértelmű és magától értetődő volt minden. Úgy vette át felettem az irányítást, hogy észre sem vettem, és olyan észrevétlenül távozott, mintha ott sem lett volna. De ma már azt mondom, hogy ez is én voltam, és megérdemeltem egy szép és háborítatlan szülést. Két és fél éve ezen dolgoztam. Köszönöm, hogy átadhattam magam, hogy lehettem ilyen is, hogy megismertem egy olyan nőt magamban, akivel még sosem találkoztam azelőtt, és elképzelni sem tudtam, hogy létezik egyáltalán, de remélem, még találkozunk.

 

Nehezen jöttem rá, hogy ennél hétköznapibb csoda nem is történt még talán velem soha. Mintha csak a boltba menne az ember. Készültem szinte minden nehézségre, tréningeztem magam minden elképzelhető komplikációra, halványan reméltem egy kis ünnepet. De az eszembe sem jutott, hogy olyan hétköznapi lesz, mint egy lélegzet. Könnyebb volt azt mondani eddig, hogy nem is velem történt, mint minden kiszámíthatatlansága mellett elismernem magamnak, hogy ez az én érdemem is. Hogy tudok szülni (nem csak szüleszteni lehet engem), és érdemes vagyok arra, amire minden nő ezen a világon, hogy hozzám is eljöjjön az erő.

 

A várandósság annál inkább megviselt lelkileg. Fentek és lentek hónapokon át. Alig akadt nyugvópont. Mindent elsirattam, amit még az elsővel sem, és megünnepeltem mindent ugyanígy. Anno csak a harc jutott az értelmetlen (finoman fogalmaztam) rendszer miatt, ami cseppet sem tekintett kompetensnek. Most minden folyamatom mellett is élveztem a várandósságot a bábám mellett, szárnyakat adott, mindig önmagam lehettem, és olyan bugyraimat ismertem meg, amiket addig sosem. Szinte egy komplett sereg állt mellettem egész idő alatt: bába, dúla, barátok, más segítők – fizikálisan, spirituálisan és lelkileg. Mindig fordulhattam valakihez, sosem voltam egyedül. Elképesztően sokszor léptem át a határaimat mind lelkileg, mind fizikálisan, amikor azt hittem (de sokszor), hogy nem megy tovább, aztán másnap reggel mégis. De még így is tanultam belőle, hogy ha lesz legközelebb, akkor még a várandósságom is ennél is háborítatlanabb lehessen.

 

Mindezt a legnagyobb bizalomban és biztonságban tehettem meg – a szülés alatt is. Az első kontrakciótól az utolsóig egyetlen kétség sem volt bennem egyetlen pillanatra sem, hogy jó helyen vagyok-e, a megfelelő kezekben vagyok-e a babámmal együtt, az történik-e aminek kell és az jó-e nekünk, biztonságban vagyunk, minden értünk van, értünk történik, figyelnek ránk, hallják a szavam, és még viszont bíznak bennem is és szeretettel is vannak felénk.

 

Ennél békésebb, háborítatlanabb születést a gyermekem sem kaphatott volna, nem tudok elképzelni a magunk számára.

 

Szomorúan ért az a felismerés, hogy ezzel a tapasztalattal a hátam mögött, azon anyák közé tartozom, akik többet tudnak az élettani szülésről, mint a kórházi szülés-nőgyógyász szakorvosok többsége ma jelenleg Magyarországon. (Tisztelem a tudásukat, hogy életeket mentenek, szükség van rájuk, ezt leszögezem.)

 

És most, hogy megírtam, kicsit visszatértem a földre, ebbe a világba. Az elmúlt napokban képtelen voltam kapcsolatot teremteni azokkal, akik nem voltak valódi részesei a várandósságomnak és a szülésnek. Sirattam, hogy vége, és fájt, hogy a hazatérésünkkel magunk mögött hagytuk azt a megszentelt helyet, ahonnan elindultunk a szülés útján és ahova megérkeztünk aztán. A fotelt szívesen hazahoznám emlékbe.

 

Szerető szemek kísérjék a gyermekem és a családunk útját földön és égen.

 

Áldás szálljon minden segítőmre, aki kísért utamon.

 

Utóirat: hálásan köszönöm ennek a csodás gyermeknek, hogy kárpótolt mindenért, amiről ő egyáltalán nem tehet. Hogy rólam szólhatott a várandósság és a szülés is, hogy felépülhessek, és elmondhassam, nem vagyok többé sérült. És amúgy nem csupán sérült nem vagyok többé, hanem nagyon gazdag is lettem. Legalább annyival kaptam többet ez alatt a várandósság alatt, mint amit elvesztettem a nagyfiammal. Teljes mértékben kárpótolt az élet, sőt. Azért sőt, mert ahogy kiraktam magam köré a dolgaimat: a labirintust, a követ, a mandalát stb, azt a folyamatot láttam, hogy nem csak én tisztultam meg és várok valami újra, hanem ők is. Fájdalomból születtek, mind azért készült, hogy betöltsön egy űrt, pótoljon valami hiányt, de ez elmúlt. Talán ahhoz tudnám hasonlítani, rendkívül nagyképű leszek, hogy olyanok, mint az omladozó partoldalba ültetett fák: először csak megfogják a talajt, megállítják a pusztulást, de idővel ennél sokkal többek lesznek, megsokszorozzák önmagukat és amit kapnak a talajtól – otthon adnak, teremnek, bőséget hoznak. Persze az ő szolgálatuk sem tart örökké, nem élnek a fák sem örök életet (és tudom, hogy ezek is csak használati tárgyak), de addigra bőven gondoskodtak arról, hogy tovább éljen minden. Hát ezt kaptam én ettől a gyermektől. ♥ Ő maga a csoda ♥

 

És ha eljutottál idáig, itt az első szülésem története:

 

Hoztam e világra: https://youtu.be/_1iBPteLSLI